Bán Zsófia megnyitóbeszéde az Előhívott önarcképek c. kötet bemutatóján

Mindenki szekrényében ott lapul az a bizonyos doboz, degeszre tömve fényképekkel, melyeken többnyire mi magunk vagyunk láthatók. Ott virítunk a legkülönbözőbb élethelyzetekben, mindenféle emberek társaságában, mint valami képes kalendárium csökönyösen visszatérő motívuma. De köztük vannak azok a képek is, melyeken csak mi magunk vagyunk láthatók, egyes egyedül. S míg az előbbieket általában derűsen mélázva, esetleg nosztalgikusan nézegetjük, az utóbbiakkal való szembesülés sohasem ilyen egyszerű, passzív időtöltés. Saját arcképünket nézni mindig megmérettetést, önvizsgálatot, elszámolást igényel. El kell számolni az arcunkkal, ez az igazság. Az önarcképek előbb-utóbb kategóriákba rendeződnek, sőt némelyiknek nevet, címet is adunk magunkban (a matahari, a frigid magyartanárnő, a kaméliás hölgy, az endékás úszónő, ilyesmiket). A fő kategóriák pedig a következők: kirakatképek, vállalhatók, nem vállalhatók, titkosak, és rejtőzködők. Akirakatképeken pokolian jól nézünk ki, magunk sem értjük, hogy sikerülhetett bárkinek is ilyen bombajó képet készíteni rólunk, látszólagos flegmával mutogatjuk fűnek-fának, leadjuk a 20 éves osztálytalálkozó fényképalbumába, üsse meg őket a guta, és legfeljebb otthoni magányunkban méregetjük kissé idegenkedve ezt a nem egészen ránk hasonlító, de kétségtelenül minket ábrázoló képet, és rajta ezt amásik nőt. A vállalható képek azok, amelyeken nagyjából olyanok vagyunk, amilyennek általában mi is látjuk magunkat, se jobbak, se rosszabbak nem vagyunk, mint egy átlagos hétköznapon az ótépébe menet, a kincstárjegy kamatozási feltételeit felderítendő. Ez volna tehát a hivatalos verziónk, megerősített forrásból. A nem vállalhatók természetesen: nem vállalhatók, és többnyire sietve megsemmisülnek (értsd: kíméletlenül széttépjük őket). A valahogy mégis fennmaradtakat borzongva, szörnyülködve nézegetjük, mint a jobb horrorfilmeket. A nem vállalás néhány lehetséges oka: rettenetesen nézünk ki, kompromittáló pózban és/vagy kompromittáló személyekkel, kompromittáló helyeken vagyunk láthatók. Tehát szépen kiretusáljuk magunkat a saját múltunkból, meghamisítjuk történelmünket. A titkosak pedig azok a képek, melyeket csak mi, illetve a kiválasztottak láthatnak. Általában olyan helyzetben, pillanatban készülnek, amikor a hivatalos verziónk, a felvett imidzsünk ott hever a földön, mint valami megunt karneváli maszk. Helyette mi magunk látszunk, pőrén, kiszolgáltatottan, pórusainkon jól láthatóan gőzölög ki az édes/savanyú magánlét.

Aztán itt vannak még azok a bizonyos rejtőzködők. Nem, nem azokra gondolok, amelyek beesnek a szekrény mögé, majd évekkel később, a költözködésnél előkerülnek. Hanem azokra, amelyek ki tudja miért (illetve olykor nagyon is tudjuk, hogy miért), a fiók mélyén, előhívatlanul hevernek hosszú évekig. Aztán egyszercsak kezünkbe akad a negatív, forgatjuk jobbra-balra, a fény felé tartjuk, hunyorítva kémleljük, próbáljuk beazonosítani, de hiába. Nincs mese, elő kell hívni. Aki hívott már elő sajátkezűleg fényképet, az ismeri csak e művelet semmihez sem hasonlító izgalmát, ahogy fokozatosan előtűnik, kirajzolódik a kép a hívóoldatban lebegő papíron, mint valami vizuális krimi végkifejlete. S egyszercsak rádöbbenünk: saját arcunkat látjuk rajta, de úgy ahogyan még sohasem láttuk. Hirtelen úgy érezzük, nincs kép, amelyik hívebben mutatná meg, kik is vagyunk valójában. Zavartan meredünk rá, sóbálvánnyá dermedten, földbegyökerezett lábakkal. Hát akkor ez volnék én. Mint a csecsemő, aki első alkalommal ismeri fel magát a tükörben. Először borzongás, aztán megkönnyebbülés, majd a végtelen felszabadulás szédítő érzése. Végre megvan a hiánytalanul összerakott, teljes kép. S ettől fogva, ez a kigömbölyödött, kiteljesedett kép lesz az egyedüli érvényes, minden korábbi részképet felülírva (ld. még: részképzés). Ha tehetnénk, kiplakátoznánk vele az egész várost: lássátok feleim, mik vogymuk.

Az Előhívott önarcképek című kötet, ha nem is képben, de szövegben éppen ezt teszi. Olyan leszbikus külföldi és magyar, ismert és ismeretlen nők írásait teszi közzé (közhírré), akik felismerve saját, valódi arcukat eggyé váltak vele - önazonossá váltak, s ezt a meghatározó, felforgató élményüket mással is meg akarták osztani. Történeteik itt közreadott válogatása egy közösségteremtő, alternatív történelem megformálását, megírását segíti elő - hogy végre nálunk is összenőjön, ami összetartozik. Ki levél, ki esszé, ki naplórészlet, ki novella, ki pedig memoár formájában beszél élményeiről, érzéseiről. A műfaj nem lényeges, csak a felfedezés és a közlés kínja-öröme. Mert a heuréka szép szó, ha megosztják, úgy jó.

Bán Zsófia
2003. június

A kötetről tájékozódharsz és megrendelheted itt: https://labrisz.hu/irodalmi_rovat/labrisz-konyvek/elohivott_onarckepek


Adományozás

Programnaptár

altszoveg